A Kyokushin Karate-ról	Sosai	Kancho
Shihan Wakiuchi	Mit nyújthat a Karate?	Családi Karate

A KIYOSUMI SEISHIN a KIYOSUMI Dojo havonta megjelenő újságja volt 2003. szeptembertől 2005. márciusig.

A SEISHIN jelentése igaz lélek, tiszta szellem, ami egyúttal az újság tartalmára és céljára is utalt. Alcíme Dankaitekini: lépésről lépésre.

Mivel a Kyokushin Karate nem egy sport, hanem egy életforma, ezért a test edzésén túl nagyon fontos ezen harcművészet szellemiségének megismerése, megismertetése is. Azonban erre az edzésidők szűkössége miatt erre kevesebb lehetőség van, így ezt a hiányosságot szándékozott pótolni ez az újság, ami viszonylag kis terjedelmű volt és a hangsúlyt a tartalomra helyezte, így egyszerű kivitelben jelent meg.

Bár az újság jó pár évvel ezelőtti, azonban a benne foglalt gondolatok még mindig aktuálisak és a Karatéban és az életben egyaránt hasznos információkat tartalmaznak.

A KITARTÁS SZELLEME

„Ishi no ue ni san nen” – 3 év egy sziklán – mondja egy japán mondás. Lényege: a kitartás minden pillanatban. Ez a Kyokushin Karate egyik legfőbb filozófiai alapja. Sosai szerint ezt a mondást „Sekijo ju nen” – 10 év egy sziklán – formában kell értenie minden karatékának. Ha az átlagembernek 3 évig kell kitartania, a karatéka könnyen törekedhet a 10 évre.

A Kyokushin számos hosszú távú és azonnali célt tud biztosítani. A rúgások, ütések, formagyakorlatok megtanulásán túl jelen van egy egész különleges szellemi erő a karatékák szívében. Megtanít arra, hogy nézz szembe a mindennapok követelményeivel, éretten és határozottan. Egy budoká-t nehéz megrendíteni. (budoka = Harcművészetet gyakorló személy)

Első jele ennek a szellemnek, mikor a karatéka legyőzi magában a gyötrődést és apró dolgokkal kényszeríti magát a kitartásra – még egy fekvőtámasz, még egy guggolás, mielőtt föladom. Ezek az egyszerű, de lényeges kezdő lépések növelik az önmagaddal szembeni kihívás erejét. Megtanulod, hogy a karate tréninget egy állandó kihívásnak tekintsd, amiből sokat nyerhetsz. Megpróbálkozol egy kata megtanulásával és közben igyekszel a szellemét felfogni. Szembeszállsz ellenfeleddel kumité-ban (= küzdelem) és rájössz, hogy a zúzódások és horzsolások igen kis jelentőségűek ahhoz mérten, milyen fontos a magaddal szembeni kihívás.

A kumite (= küzdelem) a Harci Művészetek számos ágában igen távol áll a valós küzdelemtől, sokszor nincs is, ezáltal hiányzik az a lényeges kihívás, ami az egyén lelki hiányosságait ütközteti és segít őket legyőzni. Lényegében rendkívül fontos a karatéka számára, hogyan tudhat valaki helyesen cselekedni egy olyan helyzetben, amire nincs felkészülve. Túl sok összetevő játszik szerepet ahhoz, hogy egyszerűen a véletlenre bízza magát, sorsát. Jó példa erre az eset, amikor a megsemmisítőnek hitt ütés után az ellenfél mosolyogva állva marad. Valódi kumite nélkül senki sem hiheti, hogy sikerrel, éretten képes fellépni egy komoly összetűzésben.

„ A LEGJOBB PENGÉT A LEGFORRÓBB TŰZBEN EDZIK!”

Ez a jellem a kemény tréning során alakul ki és „Osu no Seishin” néven ismert. Az „Osu” eredete az „Oshi shinobu” kifejezés, jelentése kitartás terhelés, nyomás alatt. Hajlandóságot jelent arra, hogy a tűrőképesség határáig terheld magadat és kitarts bármilyen nyomás ellen. Legmélyebb értelmezése szerint a szó kettős értelmű – a lélek személyes ellenkezése, hogy megállj és küzdj, így a mindenki számára természetes félelmek legyőzésének igényét jelenti.

Sosai Oyama gondolatai a Karatéról

Hegyi tréningek és a Mitsumine hegy története

Forrás: Mitsumine Camp

Amikor Sosai Oyama még ifjú volt – jóval azelőtt, hogy olyan egyedülálló dolog létrehozásáról álmodott, mint a Nemzetközi Karate Szervezet (IKO Kyokushinkaikan) – még csak tanulta az életet. Azonban napjait teljes egészében a Karaténak szentelte és állandóan tesztelte gyengeségeit és erősségeit változó, gyakran szélsőséges körülmények között. Próbatételeken és hibákon keresztül kutatta, hogy mennyire kemény erőfeszítéseket lenne képes valaki megtenni és hol érné el a csúcsot, és ennek során az egyik legtöbbet emlegetett próbatételei a legendás „hegyi tréningek” voltak.

Egyik általa legjobban tisztelt tanára, So Nei Chu tanácsát megfogadva – aki mindenekelőtt azt javasolta, hogy ha meg akarod találni önmagadat, keresd a magányt – Oyama összepakolta a holmiját egy kis táskába és elindult a hegyekbe edző felszereléssel és néhány könyvvel, köztük a legnagyobb japán szamuráj, a Sosai által hősként tisztelt Musashi életéről szóló könyvvel, amelyet Eiji Yoshikawa írt, aki később segített Oyamá-nak megalkotni a Dojo Kun-t. (Dojo Kun = Dojo Eskü) Ott tartózkodását 3 évesre tervezte és elintézte, hogy havonta egyszer vigyenek neki ételt és néhány alapvetően szükséges dolgot. Minden alkalommal, amikor az élelmiszerrel megérkezett a küldönc, olyan volt, mintha maga Isten látogatta volna meg. Oyama élvezte ezeket a rövid pillanatokat, amiket egy másik emberi lénnyel tölthetett.

Ez idő alatt Oyama keményen tréningezett. A fákat ütőpárnának használta, a bokrokat és a sziklákat ugró akadályként. A természettel beszélgetett és a reggeli fényt legjobb barátjának nevezte. Minden nap, ahogy lement a nap és az este közeledett, az elhagyatottság és a magányosság vette kezdetét. A gyötrődés, ami talán semmihez sem hasonlítható, amivel életünk során találkozni fogunk, hozzátapadt a kis kunyhó négy falához, amint látszólag körül ölelték Őt – és mégis, Ő maradt.

Saját szavaival egy nyomtatásban megjelent cikkből:

„ A legnagyobb eredménye annak, hogy a hegyekben tartózkodtam az volt, hogy nappal fejlesztettem a fizikai és szellemi erőmet és éjszaka szembenéztem illetve szembesültem a természettel és a belső énemmel. Természetesen a képességeim a Karatéban nagy mértékben fejlődtek, de sokkal teljeskörűbben sikerült megvalósítanom egy rendkívüli, átlagon felüli szellemi állapot megerősítését illetve elérését, egy állapotét, mely a hegyekbe érkezésem előttit mesze meghaladó mértékben fejlődött.”

Sosai mindig hangsúlyozta a tanítványainak az „Osu no Seishin” („az Osu szelleme”) fontosságát. Határozottan érezte, hogy a megpróbáltatásokon keresztüli kitartás, állhatatosság erőt szül. Erőfeszítései során, hogy bebizonyítsa ezt az álláspontját, megalkotott egy, a maga nemében egyedülálló edzésmódszert és filozófiát, a Kyokushin-t. A hegyekben eltöltött idő alatt önmagába és az útjába vetett hite megszilárdult. Ez a társadalomtól elszeparáltan töltött idő volt az, amely végül is alapul szolgált a „végső igazság társasága” – a Kyokushinkaikan megalapításához.

Sosai gyakran visszatért a hegyekbe edzőtáborozni tanítványaival és erre a célra a Mitsumine hegy eldugott, félre eső csúcsát választotta. A Mitsumine hegy az, ahol a halhatatlan Musashi gyakran edzett. A hely legendákban és tanokban gazdag. Abban az időben autóval közvetlenül megközelíthetetlen volt, így eléggé elszigetelt volt ahhoz, hogy felidézze Sosai saját tréningeinek hangulatát és a „lenti” világ felett a tisztaság és a nyugalom érzetét nyújtotta. Ma Sosai emlékműve a Mitsumine hegy tetején található, nyugalmat sugárzó fenyőkkel és sziklás utakkal körülvéve, ahol egykor Ő járt. Szamurájok és közemberek ősi szentélyei között, akik megosztották vele a hegy nyugalmát, ez a hely semmi máshoz nem hasonlíthatóan idézi fel Sosai emlékét a tanítványok számára, akik jól ismerték Őt és megszámlálhatatlanul sokak számára, akik sosem ismerték, mégis rendületlenül követik az Ő útját.

Ahogy a szél elzúg melletted, mikor ott kint edzel, szinte hallhatod, ahogy Sosai elszánt Kiai-a zeng a sűrű erdőn keresztül.

„OSU!”

„Ma Sosai emlékműve a Mitsumine hegy tetején található, nyugalmat sugárzó fenyőkkel és sziklás utakkal körülvéve, ahol egykor Ő járt.”

Shihan Yuzo Goda – az IKO főtanácsadójának egy régebbi (1998-as) írása:

40 év elrepült!

„ A kitartás erő”

18 éves voltam, amikor először kopogtattam be az Oyama Dojo ajtaján. Az ok egyszerű volt: mint oly sok fiatalember, én is erős akartam lenni, hogy legyőzzek másokat. És az ok, amiért az Oyama Dojo-t választottam, még egyszerűbb: ez volt legközelebb az otthonomhoz és a havi tagdíj is alacsony volt.

Abban az időben a tréningek nagyon kemények voltak. A Kihon (alaptechnikák állásból) és az Ido (alaptechnikák mozgásból) 1 vagy 2 óráig tartott, ami után kezdődtek a küzdelmek. Egy-egy edzés vége felé már nagyon nehéz volt talpon maradni és folytatni. A Senpai-ok, akik soha nem gondolták, hogy kíméletesen kellene bánni a Kohai-okkal, mindannyiunkat úgy leütöttek, lerúgtak, hogy elvesztettük az eszméletünket. (Megjegyzés: régen ez a fajta keménység volt jellemző a Honbu-n a Kyokushin edzésekre. Ma már ilyen nincs, de az akkor ilyen körülmények között edző kemény mestereknek köszönhető, hogy a Kyokushin Karate így elterjedt és ennyire fennmaradt és megőrizte erejét a mai napig.)

Amint beléptem az ajtón, elköteleztem magam a Kyokushin-nak. Az első edzésem küzdő edzés volt. Emlékszem, edzés után úgy éreztem, mintha zselé lenne a testem, nem tudtam egyenesen járni. Még most is tisztán előttem van, ahogy bicegve, sántikálva, kapuknak és falaknak támaszkodva jutottam haza.

Ezek miatt a kemény edzések miatt azon tanítványok száma, akik kitartottak és maradtak, napról-napra csökkent. A legtöbb ember három napon belül elment. Ez érthető volt. Minden hónapban kifizeted a havi tagdíjat azért, hogy totálisan „megverjenek” és a tetejébe még meg is kell köszönnöd azoknak, akik ezt tették veled. Teljesen nevetséges. Akik velem együtt kezdték, sorban abba is hagyták. De különösképpen, én egyszer sem gondoltam arra, hogy abbahagyom. Azt hiszem, ez azért volt így, mert a Harcművészetek világa megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Tele voltam türelmetlenséggel, hogy hetente háromszor mehessek edzeni és hogy minél előbb megszerezzem a fekete övet.

Ez az álmom a 4. évben vált valóra. Elérzékenyülve emlékszem vissza arra az estére, amikor Sosai Oyamá-tól megkaptam a fekete övemet és a diplomámat, úgy éreztem, hogy könnyek törnek elő a szememből.

36 évig edzettem Sosai irányítása alatt. Idén lesz 40 éve, hogy a Kyokushin-t gyakorlom. Nagyon sok mindent tanultam ez idő alatt, de az első leckém ez volt: a kitartás erő. Másokhoz képest alacsony voltam. Amikor elkezdtem, nem voltam eredendően tehetséges a fizikai gyakorlatok terén, mégis, az évek során, ahogy folytattam az edzéseket, képes lettem a fizikai állóképesség és erő egy bizonyos szintjét elérni. Ráadásul, egy olyan gondolkodásmódot és szellemi erőt is sikerült kifejlesztenem, ami képessé tesz átlendülni és felülkerekedni az élet kritikus pillanatain. Biztos vagyok benne, hogy ez abból fakadt, hogy kitartó voltam és minden erőmmel tökéletesíteni próbáltam a Karatémat.

Nagyon sok energia kell ahhoz, hogy folyamatosan kövess egy utat anélkül, hogy letérnél róla. Ez az az eset, ami fizikai edzéshez vezet, de még inkább az akaraterőd és a szellemed edzéséhez. Vannak pillanatok, amikor le kell győznöd az előtted lévő akadályokat, amikor úgy tűnik, hogy nem tudod elérni a célodat. Vagy talán valamilyen külső „csábítás” térít el. És mielőtt észrevennéd, a Karate iránti elkötelezettséged csökkenni kezd. Végül abbahagyod. Oktatói pályafutásom során rengeteg ígéretes tanítványt láttam, aki ily módon elhagyta a Dojo-t.

Más szavakkal, úgy érzem, hogy a Harcművészetekben vagy a sportokban általában, a fizikai tehetség másodlagos, talán még nélkülözhető is. Ami mozgatja, viszi előre a testet, az a szív és a lélek. Ha erős spirit és elszántság nélkül gyakorolsz, akkor amit megtanulsz, az gyenge és könnyen „elpusztítható” lesz. Ha el akarod sajátítani a megfelelő, pontos technikákat, akkor először is erős szívvel és állhatatossággal kell rendelkezned. Ahhoz, hogy ilyen akaraterőre tegyél szert, először meg kell tanulnod kitartónak lenni a kemény edzések során. Ezen keresztül erős spirit-re fogsz szert tenni, amit hamarosan követni fog a fizikai erő is.

Sok Karatéka van, akik elbátortalanodnak és úgy érzik, hogy nem képesek fejlődni. Arra szoktam őket kérni, hogy „térjenek vissza a gyökerekhez”. Emlékezzenek vissza, hogy milyen volt, amikor elkezdték a Karatét. Soha ne adják fel, folytassák a Kyokushin-t. Ha ezt teszik, akkor az út feltárul előttük és ismét értelmet nyer.

„A könnyű út – amelyben mindig azt tesszük, ami a legkényelmesebb – a bukás útja. Az emberi élet akkor lesz erős és ragyogó, ha edzik és csiszolják.”

Sosai Oyama: The Kyokushin Way / Eszmék és törekvések

Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódik Sosai Oyama véleménye a szorgalomról, amely az igazi nagy teljesítmények záloga:

„Néha előfordul, hogy szorgalmas ifjú emberek, akiknek szándékaik komolyak, mégsem érnek el sikereket céljaik megvalósításában. Hosszú Karate oktatói pályafutásom során találkoztam az egyértelműen kiválasztott út hiányával, mely gyakran okozza a fent említett sikertelenségeket. Ha valaki kettő vagy több irányt szab meg magának, bár lehetséges, hogy jelentős fejlődésen mehet keresztül, de ha csak egy útra szűkíti le erőfeszítéseit, elkerülheti azt, hogy elképzeléseit időről időre kénytelen legyen megváltoztatni. Az ilyen emberek sokoldalúak lesznek, de soha nem jutnak el a mélységekbe. Fontos dolog, hogy csak egy utat válasszunk.

Nap mint nap meg kell próbálni kitágítani fizikai korlátainkat. Csinálj naponta több fekvőtámaszt, mint amennyit tegnap tudtál! Döntsd meg a rekordokat! Ha a rekordok megdönthetetlennek tűnnek, teljes erőddel és szellemeddel túlszárnyalni igyekezz azokat! Ez a tréning jelentése és értelme. Amikor ezeket a korlátokat valaki ledönti, friss erő – mind szellemi, mind fizikai – birtokába jut. Teljesen új és más ember lesz.”

Sosai Oyama: The Kyokushin Way / A szorgalom

És ezek nem csak elméleti gondolatok. Íme egy történet abból az időből, amikor Sosai magányosan tréningezett a Kiyosumi hegyen, ahol nem volt senki, aki edzésre buzdította volna. Szorgalom és elszántság nélkül semmit sem ért volna el és mindazt, amiről a könyveiben írt és amire a tanítványait oktatta, ő maga is végigcsinálta, sőt, annál sokkal többet is.

Az alábbi részlet Sanazaki Akira: The Godhand c. könyvéből való, amely Sosai életéről szól:

„A len Oyama, mikor kiment a rizsföldre, nagyon meglepődött. A len alaposan megnőtt. Körülbelül akkora lett, hogy még át tudta lépni. Szinte már a melléig ért.

„Nahát, ilyen rövid idő alatt…”

Amikor először látta, még egészen alacsony volt. De ahogy elkezdett esni rá az eső, megindult, mintha húznák. Azóta mindig figyelt a kis ház mögött a lenültetvényre. Végül is, a len egy igen fontos eszközzé lett a Karate gyakorlásának útján. Régebben a ninják úgy edzették a lábukat, hogy a növő lent ugrálták át. Érdekes gondolatnak tartotta, de még nem fordult meg a fejében, hogy ki is próbálja.

Visszatért a kis házba, felvette a gyakorlóruháját és nekifogott az edzésnek. Nagyon kemény edzés volt. A len még nem volt 2 méter magas, kb. 1 méter 40 centi vagy 1 méter 50 centi lehetett. Ha ezt nem tudja átugrani, hogy akar a világ legerősebb embere lenni? Helyből is, nekifutásból is próbálkozott. Az eredmény ugyanaz volt. És a len nőtt napról napra, nem késlekedhetett. Rendületlenül folytatta a gyakorlást. Az egész teste izomlázas volt és a dogija teljesen átázott az izzadságtól.

Legszívesebben kivágta volna az összes növényt. De nem adta fel a harcot. Akkor sem, mikor már alig bírt megállni a saját lábán. A vége az lett, hogy a len mellett a csúszós sárban találta magát. Felnézett az égre, a felhőkből folyamatosan szemerkélt az eső. Az oldala nagyon sajgott az eséstől. Lassan felkelt és visszament a kis házba.

„Mára abbahagyom. De holnap ismét kijövök, ez biztos” – mondta, még egyszer visszanézve a lenföldre.”

„Az önmagunkon való uralkodás előbbrevaló, mint a mások fölé kerekedés. Hogyan lennél képes legyőzni bárkit, ha nem vagy tisztában magaddal? Tanuld meg lerombolni korlátaidat. Ismerd meg lehetőségeidet és fejleszd őket.”

Szun Tzu: A hadviselés művészete

INTERJÚ SHIHAN WAKIUCHI TSUTOMU, 5. DANOS JAPÁN MESTERREL

2003. július 15-20., Szentes – nyári nemzetközi edzőtábor

K S: Örülünk, hogy minden nyáron - immár hatodik alkalommal - ellátogat hozzánk, hogy tudásából egyre többet átadjon számunkra.

Sh. W: Minden évben örömmel jövök Magyarországra, hiszen az a tapasztalatom, hogy itt a Kyokushin Karate az évek során nem veszített a lendületéből. A magyarok szorgalmasan gyakorolnak és számos kiváló mester van Magyarországon, akik őrzik a régi elveket és a tradicionális Kyokushin Karatét oktatják.

K S: 1.000 napig volt Sosai Oyama bentlakásos tanítványa. Sokan vannak, akik ennyi időt töltöttek el a Honbu-n?

Sh. W: Nem, ez nem jellemző. Általában 1-2 évig maradtak az uchi-deshi-k, utána visszatértek a civil életbe. Ennél hosszabb ideig kevesen vállalták ezt a kemény munkát és az elszigeteltséget. Azt hiszem, egyedülálló Shihan Yuzo Goda „teljesítménye”, aki 10 évig volt uchi deshi!

K S: Hogy teltek a napok a Honbu-n? Hogyan oktatta Sosai a Kyokushin-t és mik voltak a legfontosabb alapelvek, szokások?

Sh. W: Természetesen túlnyomó részt edzéssel teltek a napok, sokszor szinte alig volt szünet két tréning között. Nem egyszer történt meg, hogy egyszerre öltöztünk, ettünk és rohantunk edzésre, hogy időben odaérjünk. Ezért is voltam mérges, amikor itt a táborban a reggeli edzés elhúzódása miatt sokan elkéstek a délelőtti tréningről, mondván, hogy nem tudtak megreggelizni időben. Mindenkinek a maga dolga, hogy mikor eszik és mennyit, de az edzésre időben oda kell érni. Ez egyébként a Senpai-ok (= magasabb övesek) felelőssége is és a Sosai nem egyszer büntetett meg barna és fekete öves Senpai-okat az alacsonyabb övesek „hibáiért”. A Kyokushin a mester és tanítvány viszonyon alapul és a Senpai-oknak kötelességük tanítani, segíteni és felügyelni az alacsonyabb öveseket. Az alacsony övfokozatúaknak pedig az a kötelességük, hogy végrehajtsák, amit a Senpai-ok mondanak és edzéseken a leghangosabban válaszoljanak a vezényszavakra (Osu!) és Kiai-ézzanak.

K S: És az edzések hogy zajlottak?

Sh. W: Rengetegszer gyakoroltunk egy-egy technikát vagy katát. A Sosai keveset magyarázott, egyszer-kétszer megmutatott egy technikát és utána mindenkinek magának kellett rájönni, hogy mi a lényege és hogy tudja helyesen elsajátítani. Ha nem jól csináltad, addig kellett gyakorolnod, amíg végül megértetted a technika lényegét. A katákat például annyiszor jártuk el, ahányan voltunk edzésen és ha egyszer is hibázott valaki, akkor mindenkinek újra kellett kezdeni. Így nagyon igyekeztünk, nehogy a mi gyengeségünk, ügyetlenségünk miatt „bűnhődjenek” a többiek is. A tréningekről egyébként naplót is kellett vezetni, így még egyszer átgondoltuk, hogy mit is gyakoroltunk és leírtuk a véleményünket, gondolatainkat. A Sosai mindig megnézte a naplókat, és ha nem jól írtunk le valamit, akkor aláhúzta és ha valami tetszett neki, azt is megjelölte. Én mind a mai napig megőriztem a naplóimat, így bármikor fel tudok eleveníteni már feledésbe merült dolgokat is. Mindenkinek tanácsolnám, hogy vezessen naplót a tréningekről, hiszen az rendkívül hasznos dolog.

K S: Igen, erről mi is hallottunk. Sensei Brezovai mesélte, hogy miután Sosai megnézte a naplókat, rányomta a pecsétjét és ha tetszett neki, amit olvasott, nagyon szépen, precízen rajta volt a bélyegző, ha azonban nem, akkor elmosódva éppen csak látszott valami a pecsétből.

Végezetül itt a táborban tartott edzések tapasztalatai alapján mik azok a dolgok, amikre felhívná a karatékák figyelmét?

Sh. W: Használjanak ki minden kínálkozó alkalmat és gyakoroljanak szorgalmasan és türelmesen. Önmagunk tökéletesítése sohasem érhet véget. Én például, amikor még Japánban éltem, nagyon hosszú utakat tettem meg metróval. Az utazás során sokszor álltam például kokutsu dachi-ban, ami nem volt túl feltűnő a tömegben, nekem viszont kiváló alkalom volt a gyakorlásra. Vagy kocsiban ülve egy-egy piros lámpánál az ibuki-t gyakoroltam. Minden helyzetben a Karatéra összpontosítottam. Ez persze már egy szélsőséges viselkedés, nem feltétlenül kell ennyire elhivatottnak lenni ahhoz, hogy valaki jó karatés legyen.

Itt a táborban én főként a fekete öveseket oktattam, de sok dolog, amire felhívtam a figyelmüket, mindenkire vonatkozik. Nagyon fontos például a tekintet és a koncentráció. Mindig arra összpontosíts, amit csinálsz. Minden mozdulatnál – és nemcsak akkor, ha fordulásból csinálod – első a tekintet. Utána következik a lépés és csak azután a technika. Ezt már a kezdetektől fogva így kell gyakorolni. Szintén nagyon fontos a légzés, bár ezt inkább a magasabb öveseknek mondom. Eleinte először a technikát kell jól végrehajtani, de fekete övvel már annak magától kell mennie és tudni kell a légzésre koncentrálni, amíg meg nem tanulja az illető. Nincs rá szabály és nem is lehet elmagyarázni, milyen a helyes légzés. Ezt mindenkinek magának kell megéreznie és kifejlesztenie. Ezért is olyan nehéz elsajátítani.

És végül egy jó tanácsot szeretnék adni mindenkinek: a Karatéban és az életben is nagyon fontos a szív. Bánj másokkal tisztelettel, legyél alázatos és ne dühöngj. Az edzések lényege, hogy emberré válj és az is maradj a mindennapi életben is.

OSU!

Részlet egy EB-n történtekből

…a Kyokushin Karate nem versenysport és csak akkor van értelme a versenyzésnek, ha tanulni tudsz a hibáidból és el tudod viselni a kudarcot – és a győzelmet is (!), hiszen a személyiségednek mindkettő által fejlődnie kell. Ekkor – és csak ekkor – hasznos a versenyzés. Ezen az EB-n Shihan Wakiuchi-nak, a Szicíliában élő 6. danos japán mesternek is indult egy tanítványa, aki alul maradt ellenfelével szemben. A küzdelem után a Shihan nem szidta le és vigasztalni sem próbálta, csak ennyit mondott neki: „A Kyokushin Karate nem a versenyzés, hanem az élet.”

Nem az a fontos, hogy milyen versenyző vagy, hanem az, hogy milyen ember vagy a mindennapi életben.

Interjú Francisco Filho-val

Egy igazi Bajnok tulajdonságai

/Fordította: S. Krista A., forrás: VB műsorfüzet/

Francisco Filho egy olyan ember, aki megváltoztatta a Kyokushin történelmét. Nemcsak az első külföldi, aki világbajnok lett, hanem az egyik, akit a legjobban szeretnek.

A rengeteg idő, amit a céljai elérésére fordított valamint a halk szavú, szelíd modora nem teljesen függetlenek egymástól.

Miért tudott Ő Bajnok lenni? És Bajnokként hogy látja Ő a Kyokushin-t?

„A vereség az, ami engem erőssé tett és segített abban, hogy Világbajnok legyek.” A Dél-Amerikai Csapat edzője a VIII. Nyílt Karate Világbajnokságon feleleveníti a saját 4 évvel ezelőtti győzelmét. Nem japán volt az a karatéka, aki sírt örömében, mialatt a japán himnuszt hallgatta 1999. november 7-én. A könnyek a brazil csapat kiválóságáé és kapitányáé, Francisco Alves Filho-é voltak.

Az első külföldi születésű Kyokushin Karate Világbajnok állt annak a harci művészetnek a csúcsán, amely Japánban született és ott fejlődött ki. Az a tény, hogy a trón az óceánon túlra került, volt az utolsó nagy hír a harcművészetek világában a XX. században. A változás a történelemben jelezte, hogy változások lesznek a régi eszmék és értékek tekintetében is. A múlt században ki nem mondott egyetértés volt azzal kapcsolatban, hogy a Kyokushin trón örökre Japánban marad.

„Mielőtt győztem, a legtöbb ember úgy gondolta, hogy egy japán Dojo-ban kell edzeni ahhoz, hogy valaki Világbajnok lehessen. De most az emberek rájöttek, hogy edzhetsz bárhol, a technikák elsajátítása és gyakorlása tesz bajnokká, legyél akár Brazíliában, Oroszországban, Európában vagy bárhol.”

Filho ellenfele annak a történelmi tornának a döntőjében a japánok kiválósága, Hajime Kazumi volt. A két nagyszerű harcos kimerítő csatát vívott és mivel még a két hosszabbítás után sem hirdettek győztest, a döntést a Tameshiwari (az eltört deszkák száma) alapján hozták meg. Csupán három deszka döntötte el, hogy a bajnoki cím a tengeren túlra került. Francisco-nak ez volt a harmadik Világbajnoki részvétele és ez volt az a pillanat, amikor 9 év álma vált valóra.

„Az első VB-m ’91-ben volt és akkor még fiatal voltam. Nem taglózott le túlságosan, hogy vesztettem. De ’95-ben minden áron bajnok akartam lenni. Mindent beleadtam az edzésekbe és teljesen felkészülten érkeztem Japánba. Arra kényszerítettem magamat, hogy a legkeményebb edzéseken menjek keresztül. Mindent megtettem, ami az erőmből tellett, hogy megnyerjem azt a tornát…”

1995-ben (a VI. Világbajnokságon) Kazumi Hajime volt az, aki megállította Francisco-t az elődöntőben. Ugyanaz a Kazumi, akinek a legyőzésével később (1999-ben) első lett. Ezen a meccsen szintén kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok és a két hosszabbítás során ugyancsak nem született döntés. Ott is a deszkák döntöttek, de akkor Francisco azért sírhatott, mert két deszkával kevesebbet tört ellenfelénél. Ez volt az, amit Francisco „a vereség-nek” nevez.

„Vesztettem, hiába edzettem olyan keményen. Vesztettem egy tornán, amire mindent feltettem. Tökéletesen üresnek és kiégettnek éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy többé nem tudok harcolni.”

Kiégetten Francisco úgy töltötte el a következő néhány hónapot, mint egy halott ember, üres, értelmetlen és céltalan életet élve. De 1996 tavaszán a remény egy szikrája feltámadt benne. „1996. márciusa körül volt, amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vesztettem és, hogy talán nem kellene félnem attól, hogy újra veszíthetek.” – emlékszik vissza. „Nem volt már több, amit elveszíthettem. És ez furcsa volt, mert hamarosan azt kezdtem érezni, hogy újra küzdeni szeretnék. Még néhány hónappal azelőtt teljesen darabokban hevertem. De hamarosan a legerősebb energiát éreztem magamban – a legerősebbet a 10 éves Karate pályafutásom alatt! Igen, valami csodálatos dologra tettem szert a vereségemen keresztül!”

Francisco újrakezdte a kimerítő edzéseket. Azóta a sorsdöntő nap óta ennek az embernek a szíve nem törik meg egykönnyen; mint egy fiatal fa szélvihar közepette. Ez a fa erősen és büszkén áll és hatalmasabb, mint valaha.

Hamarosan elkezdett azon töprengeni, hogy melyek az „igazi bajnok” tulajdonságai a Kyokushin-ban. „Az igazi bajnok olyan, aki képes keresztül menni kemény edzéseken, aki mindent bele tud adni, aki képes folytatni még sérülések után is; valaki, aki nem fut el; nem sajnálkozik, még kis dolgokon sem. A legkisebb dolog, amiben megpróbálod becsapni magadat, visszatér és kísérteni fog a versenyen. És végül, folyamatosan kérdezd meg magadtól, hogy méltó vagy-e rá, hogy elnyerd a címet. Élj olyan életet, ami jó és igazságos és tiszteld a körülötted lévőket.”

Minden harcművész arról beszél, hogy „tisztelj másokat”. Francisco ugyanígy érez és ő olyan valaki, aki e szerint is cselekszik. De lehet, hogy valaki meglepődik azon, hogy jó embernek kell lenni és tisztelni kell másokat ahhoz, hogy megnyerj egy meccset. „Emberek vagyunk, azt megelőzően, hogy Karatéká-k vagyunk; emberi lényekkel „küzdünk meg” életünk folyamán. Egy meccs során, amikor az esélyek teljesen egyenlőek, kire fognak mosolyogni az Istenek? A jó emberre vagy a rossz emberre?”

1995-ben Francisco már esélyes volt arra, hogy feljusson a csúcsra. Akkora ereje és olyan technikai tudása volt, mint a világ a legerősebbjeinek. De akkor még veszített. ”Kezdtem azt hinni, hogy a képességek nem annyira fontosak. Természetesen szükséged van technikai tudásra, de ha 10 évig edzel folyamatosan, akkor szert teszel arra a tudásra, ami a győzelemhez kell. Ahhoz, hogy elérd azt a hatalmas célt, hogy Világbajnok legyél, nagyobb mértékben szükséges a mentális fejlődés, mint a fizikális.”

Ahhoz, hogy elérj a csúcsra a Kyokushin Világbajnokságon, túl kell élned 8 meccset 3 nap alatt. Nem csak testileg erősnek vagy technikailag képzettnek kell lenned. Képesnek kell lenned arra is, hogy a 3 nap során végig tudjál koncentrálni. Egész idő alatt vágynod kell a győzelemre. Ez az, ami nehéz még a legerősebb fiataloknak is.

Az 1999 novemberéig vezető napok evést, alvást és lélegzést jelentettek a Világbajnokság jegyében. Ő már valójában jóval azelőtt harcolt, hogy a VII. Világbajnokság elkezdődött volna. Amikor az ágyban feküdt vagy a zuhany alatt állt, megpróbált elképzelni és előre látni mindent, ami azon a három napon történhet.

Ez nemcsak a tényleges küzdelmekről szólt. Sokkal inkább arról, ahogy az öltözőben lesz, ahogy a következő küzdelemre vár a tatami mellett, ahogy hallja a nézők kiáltásait és a taiko-t (harci dob), amint hangja jelzi a küzdelem kezdetét…

Filho elmagyarázza: „Nem becsülheted alá a képzeletbeli tréning erejét. Az emberek a legtöbbet saját tapasztalataikból tanulnak. Újra meg újra el kell képzelned a küzdelmeidet, egészen addig, amíg olyanok lesznek, mint a valódi, tényleges tapasztalatok. Én folyamatosan elképzeltem az ellenfél mozdulatait és magamat. Hamarosan a képzelet egészen valódivá vált számomra. Olyan volt, mintha egy valódi tapasztalatomból tanultam volna.”

Tehát azon a sorsdöntő napon az ellenfél egy olyan valaki volt, akivel Francisco már küzdött és akit már legyőzött.

Francisco Filho emlékezett arra a történelmi rúgásra, amivel harcképtelenné tette Andy Hug-ot 1991-ben. De egy csodálatos technika tévútra vezethet. A fiatalok késztetést éreznek, hogy az ilyen látványos technikákra koncentráljanak és elfeledkeznek az alapokról. Szükségtelen mondani, hogy az ilyen karatékák nem érnek el a csúcsra.

1991-ben Filho nem használt látványos technikákat, még a verseny végén sem. Filho tudta, hogy nem szabad ezekre a technikákra támaszkodnia, sem pedig az ego-jára, amely arra késztetné, hogy „villogjon” ezekkel a mozdulatokkal. Nem érdekelte, hogy mások milyennek látják… „Sosem szabad magadat összehasonlítani másokkal. Például, ha megcsináltál 100 fekvőtámaszt minden nap és úgy érzed, hogy senki sem győzhet le, nem szabad elveszteni a bizalmadat, mihelyt meghallod, hogy az ellenfeled 1000-et csinált. Ami fontos volt nekem, az az, hogy külön válasszam magamat másoktól. Ami fontos volt, az az én 100 fekvőtámaszom és nem az az 1000, amit az ellenfelem csinált.”

A torna során, különösen az első napon, Francisco mozdulatai híján voltak a könnyedségnek, de a fejét sosem vesztette el. Még az sem zavarta egy cseppet sem, ha úgy tűnt, hogy az ellenfelei a legjobb kondícióban vannak. És még hogyha az Ő kondíciója gyengült is, a mozdulatai sose tűntek erőltetettnek vagy eredménytelennek.

Pontosan egy nappal az 1991-es Világbajnokság előtt Francisco megértette, hogy mi a legfontosabb tulajdonság egy Világbajnok számára. „Ahhoz, hogy valaki Világbajnok lehessen, szert kell tennie egy olyan erőre, ami túl mutat mind a fizikális, mind a mentális erőn. Ez egy olyan erő, amit nem láthatsz. Ezt az erőt csak munka közben érezheted.”

Egy erő, amit nem te kontrollálsz? Ez azt jelentené, hogy Ő pusztán a véletlen szerencse folytán lett Bajnok?

„Ami fontos, az az, hogy fogadj el mindent. Ez az, amire én rájöttem. Minden megtörténhet harc közben. Lehet, hogy szerencséd van, de az is, hogy nincs. Nyerhetsz vagy veszíthetsz is. Egyszerűen csak el kell fogadnod mindezt. A verseny előtt elhatároztam, hogy éppen ezt fogom tenni és akkor megéreztem, hogy a szerencse nekem fog kedvezni ezen a versenyen.” Filho megtanult úgy élni, hogy a helyes úton járjon és a legvégén a sorsára bízza magát.

1999. november 7., Tokyo Taiikukan. A teremben minden szem a küzdőtérre szegeződött, várva, hogy elkezdődjön a döntő. Francisco nyugodt és higgadt volt. Majdnem úgy nézett ki, mint egy kardforgató mester, aki Zen–állapotban koncentrál; mint egy szamuráj, aki a halál árnyékában él, de elérte a szelíd elfogadás állapotát.

„Abbahagytam a gondolkodást, amint meghallottam a mérkőzés kezdetét jelző dobszót. A lelkem és a testem természetes állapotban volt és mindent elfogadtam. Nem féltem az eredménytől és elhatároztam, hogy hagyom magamat szabadon „áramlani”. Lecsendesítettem az elmémet és hagytam, hogy az évek során elvégzett kemény munka szabadon „kiáramoljon”. És nyugodtan vártam, hogy a szerencse mellém szegődjön.”

A legtisztább lélek volt, aki megvívta azt a döntő meccset. Valaki, aki nem félt a vereségtől, sőt még a haláltól sem.

„A meccs után közvetlenül belém hasított a felismerés, hogy élek. Négy évvel azelőtt, ahogy befejeződött a meccs, úgy éreztem, hogy talán vége az életemnek. Világbajnokká válni olyan hatalmas dolog volt, hogy amikor az lettem, azt hittem, hogy véget ér az életem. Azt gondoltam, hogy ha tovább akarok élni, akkor találnom kell egy még nagyobb célt az életben.”

Francisco élete Világbajnokként akkor kezdődött, amikor bejelentették a három deszka különbséget. „Sok ember kérdezi, hogy változott-e az életem azóta. De én magam egyáltalán nem változtam. Ez nem olyan, mintha minden erőfeszítés nélkül lettem volna Világbajnok. Nekem a cím csak a kihívásokon és a vereségeken keresztüli fejlődésemet szimbolizálja.”

Ami változott, az nem maga az ember volt. Az változott, ahogyan az emberek néztek Rá. A kívülállók nem látták azt a Francisco Filho-t, aki nap mint nap kapaszkodik fel a sziklás hegyoldalon és próbálja elérni a csúcsot; ők csak a fiatalemberre gondolnak, aki Világbajnok lett azon az éjszakán.

És mégis, mit látott a hegytetőről, amit a hétköznapi ember talán sosem fog? Francisco alaposan megfontolja a választ: „Reményt.”

A Kyokushin Karate, amit a nagy Mas Oyama fejlesztett ki, mostanra a világ minden szegletében elterjedt. És Francisco megértette, hogy sokaknak Ő maga lett a „remény”.

„Amikor győztem, rájöttem, hogy nem csak saját magam által lettem Világbajnok. A sokak által gerjesztett erő volt az, ami a csúcsra juttatott.”

A mód, ahogy Francisco irányította az életét az elmúlt négy évben dicséretre méltó és egy nagy Kyokushin Harcosra jellemző. Otthagyta a névjegyét, mint aki méltó egy ilyen címre mind a Kyokushin világon belül, mind pedig kívül.

Ez után a november 3-a után, Francisco „volt” Világbajnokká válik. A cím egy új bajnokra száll át. ”Bárki, aki végül is Világbajnok lesz, képes Világbajnokként cselekedni.” Egy bajnok ismer egy bajnokot és Francisco-nak nincsenek kétségei annak a tulajdonságait illetően, akire tovább száll a cím…”A verseny után Ti is meglátjátok. Aki az akar lenni, eljut a csúcsra. Aki igazi Világbajnokként képes élni és megérti a cím jelentőségét, az lesz a bajnok. Aki meg tudja mutatni a világnak, milyen nagyszerű a Kyokushin Karate, az lesz a győztes.”

A nagy küzdelem: Francisco Filho és Hajime Kazumi

SEIJI ISOBE

1948. március 1-én született Fukuoka tartományban. 1968-ban végzett a Fukui Mezőgazdasági Főiskolán. 14 évesen kezdett el Karatét tanulni. 1968-ban lépett be a Kyokushin Kaikan-ba. 1970-ben lett bentlakásos tanítvány a Honbu Dojo-ban.

1972. októberében Sosai Mas Oyama utasítására Brazíliába költözött, mint Brazília Branch Chief-je (területi vezetője) és elkezdte terjeszteni a Kyokushin Karatét, valamint versenyzőket kezdett nevelni, mint például a két nagy tehetség, Filho és Feitosa.

Sok éves munkája eredményeként 1999-ben, a VII. Világbajnokságon Filho világbajnok lett és Shihan Isobe neve világszerte ismertté vált és azóta is nagy tisztelet övezi.

SEIJI ISOBE ELSŐ TALÁLKOZÁSA A KYOKUSHIN KARATÉVAL

Seiji Isobe – válaszút előtt

1999. november 7., a dátum, ami megváltoztatta a Kyokushin történelmét. Az első nem japán Világbajnok. Seiji Isobe álmai valóra váltak.

Október 31-én, amikor a brazil csapattal leszállt a gép Japánban, Isobe kijelentette: „Készen állunk, ezúttal Brazília fog győzni, 1.000%”. November 3-án, egy sajtó konferencián már „10.000%”-ig biztos volt a győzelemben. Aztán elkezdődött a VII. Világbajnokság.

Isobe nagyon jól tudta, hogy Filho nincs a legjobb kondícióban és az első és a második körben maga Filho sem tűnt olyannak, amilyen lenni szokott. Nem sokkal a Torna előtt eltört egy csontja, de Isobe nem hagyta, hogy ez kitudódjon.

A harmadik körben, Johnson ellen Filho valahogy kipihentnek tűnt és ipponnal nyert. Utána könnyedén legyőzte Masayoshi Takaku-t és aztán Ryu Narushimá-t. Az elődöntőben sikeresen túljutott az addig nagy meglepetéseket okozó orosz Alexander Pitchkunov-on. A döntőben Hajime Kazumi-val kellett megküzdenie, aki 4 évvel korábban legyőzte őt és egy másik véletlen egybeesés volt, hogy a mérkőzést pedig Isobe vezette. A három megfeszített menet sem hozott döntést. Isobe a mérlegre mutatott.

Isobe és a brazil csapat tudta, hogy nincs 10 kg különbség a két versenyző között és hogy Filho 3 deszkával többet tört, mégis, Isobe arca rezzenéstelen maradt és nem mutatta, hogy tudja a végeredményt.

A Tokyo Csarnok csendes volt, a brazilokat kivéve, akik már elkezdtek sírni és ünnepelni. Isobe hangosan bejelentette szeretett tanítványa, Filho győzelmét. Abban a pillanatban Filho komoly arcára kiültek az érzelmek és örömkönnyekben tört ki. Isobe nem mutatta saját érzelmeit, bár talán Filho nyakába szeretett volna ugrani és megölelni őt. Filho arcába nézve Isobe visszaemlékezett saját hosszú, fáradtságos munkájára és megnyugvás töltötte el, tudván, hogy 27 évnyi erőfeszítése, küzdelme Brazíliában, távol a hazájától, Japántól hirtelen visszaigazolást nyert, ahogy ő lett az az ember, aki megváltoztatta egy Kyokushin Bajnok arcát.

Isobe álma, hogy kineveljen egy brazil Világbajnokot, valóra vált és Isobe most ott áll fél úton a múltja és a között, ami még ezután jön. Ami akkor történt, az egy fordulópont a jövőbe vezető úton.

A Karate módszertanának megkérdőjelezése

Isobe először 14 éves korában kezdett Karatét tanulni, egy szomszédja javaslatára. Az egy „no-contact” (csak érintéses) Karate stílus volt. Nem volt küzdelem és a kata (formagyakorlat) jelentette a fő alkotóelemét. A forróvérű Isobé-nak mindig kétségei voltak ezzel kapcsolatban: „Tényleg erősek vagyunk?” – kérdezte a tanárát, aki így válaszolt: „Szakértők vagytok. Ha átlag emberekkel küzdenétek, meg tudnátok ölni őket.” De Isobe nem hitt ezeknek a szavaknak, mert Ő még sosem küzdött. Nem tudta sehogy lemérni az ügyességét és az erejét. Közben elérte a fekete öves szintet. Egy nap azt mondta a tanára: „Most már elmehetsz venni magadnak egy fekete övet.” Nem volt övvizsga vagy más egyéb. És ezért Isobe eltűnődött: „Mi tesz valakit fekete övessé?”

Egy nap az egyik oktató sérüléssel az arcán érkezett. „Mi történt?” – kérdezte Isobe. Az oktató keserűen válaszolt: „A mi Karaténk nem jó. A küzdelemben hasznavehetetlen. Legyőztek.” Ez a történet arra ösztönözte Isobé-t, hogy hagyja ott a Dojo-t. Néhány hónappal azután, hogy kilépett a Dojo-ból, felhívta Takahashi-t, aki valaha ugyanabban a Dojo-ban edzett. Takahashi azt mondta: „Szuper időzítés! Gyere és segíts nekünk!” Takahashi korábban már szintén kilépett abból a Dojo-ból és megnyitotta saját szabad téri Dojo-ját, amit úgy hívtak, hogy „Doshikai”. 50 tanítványa volt – több, mint amennyivel egymaga foglalkozni tudott – ezért segítségre volt szüksége. Mindenfajta ígéret nélkül, Isobe elment, hogy megnézze. De miután hónapok óta először látott Karaté-t, izgatottá vált és azt mondta: „Legközelebb hozom a Dogi-mat (= Karate ruha).” Abban a pillanatban Isobe Karate-élete új fordulatot vett.

Találkozás Oyamá-val, rajongás a Kyokushin-ért

Körülbelül ugyanabban az időben barátja, Takahashi levelet küldött Mas Oyamá-nak (akkoriban Oyama Kancho), a „Legerősebb Karate”, a Kyokushinkaikan elnökének. A válasz rögtön azután megérkezett, hogy Isobe csatlakozott a Doshikai-hoz. A levélben Oyama felajánlotta, hogy küld egy oktatót hozzájuk.

Akkoriban Isobe még semmit sem tudott Mas Oyamá-ról. Amikor megkérdezte Takahashi-t, hogy milyen fajta Dojo az a Kyokushin, Takahashi így válaszolt: „Hogy érted ezt? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hallottál Oyamá-ról, a bika-ölőről?” Ezután Takahashi elkezdte magyarázni Mas Oyama filozófiáját: „A Karate teljes egészében a támadásról szól. Nem verhetsz meg másokat, vagy nem keveredhetsz verekedésbe, de mint Karatéka, soha sem veszíthetsz.” (pl. a Dojo-ban egy küzdelem során) Isobe le volt nyűgözve és azonnal hasonlónak érezte Oyama értékrendjét a sajátjához. Az első tanára valaha pont az ellenkezőjét mondta: „A karatéka sosem támad.” De Isobe mindig megkérdőjelezte ezt a fajta gondolkodást és így boldog volt, hogy van egy Út, ami közelebb áll a saját meggyőződéséhez.

Isobe el volt ragadtatva Oyama ajánlatától, de annak a költsége, hogy meghívjanak egy oktatót, borzasztó magas volt. Ezért elhatározták, hogy jobb lesz, ha elmennek Tokió-ba és személyesen Oyamá-tól tanulnak, így a 4 Doshikai-os 1968. szeptemberében meglátogatta a Kyokushin Honbu-t (Kyokushin főhadiszállás). Amikor behívták őket Sosai irodájába, akkor Ő magasra felemelte a kezét és hangosan ezt mondta: „Legyetek üdvözölve!” Ez a mozdulat önmagában olyan erőteljes volt, hogy Isobe azt gondolta magában: „Ez az ember tényleg le tud győzni egy bikát!” Oyama folytatta: „Ha edzeni akartok, gyertek és próbáljátok ki egyből a szabad küzdelmet.” Isobe és a többiek örömmel elfogadták az ajánlatot.

A no-contact (csak érintéses) stílusban, amit Isobe valaha csinált, a súlypont nagyon alacsonyan volt és minden rúgást és ütést természetellenes tempóban hajtottak végre. Ezzel ellentétben, a Kyokushin-ban magasabb volt az állás és a végrehajtás sokkal valósághűebb. Ezért amikor Isobe ténylegesen küzdött Kyokushin harcosokkal, nem tudott versenyezni a gyorsaságukkal és a tempójukkal. „Ez az igazi Karate” – gondolta és ez Őt mélyen megérintette.

1969-ben Isobe és barátai kétszer tréningeztek a Kyokushin Honbu-n. A tavaszi látogatásukkor a Doshikai Dojo aláírt egy megállapodást, hogy ezentúl hivatalos Kyokushin branch-ként (terület, csoport) működik és Takahashi-t jelölték branch chief-nek (egy meghatározott terület, csoport vezetője). Ugyanezen látogatás során, amikor Isobe a Honbu Dojo egyik tanítványával küzdött, az ujja beleakadt a partnere sípcsontjába és eltört. Isobe ránézett a kezére és vért, izmokat és fehér csontot látott, valamint az ujj izülete is kificamodott. Meghúzta az ujját, de nem tudta helyre rántani. Mivel nagyon erősen vérzett, ezért Isobe-t elvitték a közeli kórházba. Mivel a sérülés nem akadályozta, Isobe nem akart egy tréninget sem elmulasztani, így másnap visszament a Dojo-ba. Isobe szenvedélye a Kyokushin Karate iránt tovább nőtt.

1969 az Első Nyílt Japán Bajnokság éve is volt. A verseny nyitott volt más Karate iskolák és harcművészeti szervezetek számára is, ezért a Karate világában nagy felbolydulást, izgalmat okozott. Akkoriban a Kyokushin-t gyakran titulálták úgy, hogy „utcai Karate” vagy „barbár Karate” és meglehetősen rossz híre volt. Számos harcos nevezett be a versenyre más Karate iskolákból, hogy megpróbálja legyőzni a Kyokushin-t és a saját stílusát népszerűsítse. A verseny időpontjában Japánban nagy feszültségek voltak a harci művészetek világában és a Kyokushin a figyelem középpontjába került.

Néhányan megfenyegették Oyamá-t, mondván: „A bika szarvak és a cserepek nincsenek mindig ott csak azért, hogy eltörje őket.” Oyama ezt válaszolta: „Meg kellene próbálniuk néhányszor legalább egy szarvas agancsát letörni, mielőtt bármit is mondanak.” A haragja olyan elsöprő volt, hogy úgy tűnt, minden akadályt darabokra tör, ami az útjába kerül és a szeme különösen félelmetesen villogott.

Isobe Tokióba ment, hogy a biztonsági személyzet tagjaként segítsen a verseny szervezésében és egy borvörös zakót viselt. Látván Isobe zakóját, Sosai azt mondta neki: „Ez egy jó szín. Egy egységes egyenruhát kellene csináltatnunk.” És innen ered a Kyokushin szervezet védjegyes színes zakója.

Következő évben Isobe elhatározta, hogy belép a Honbu Dojo-ba. Nem tudta tovább úgy folytatni, hogy a munkája mellett rész munkaidőben oktassa a Karaté-t; a szíve azt súgta neki, hogy teljes egészében szentelje magát a Karaté-nak. Természetesen a szülei dühösek voltak: „Te idióta!” – kiabálták. „A Karate haszontalan. Miből fogsz megélni?” De Isobe eltántoríthatatlan volt.

Felhívta a rokonait, hogy támogassák és végül az édesapja hozzájárulását is megkapta. 1970 októberében elköltözött szülővárosából, hogy Tokió-ba, a Kyokushinkaikan Honbu Dojo-jába menjen tanulni.

(Kyokushin News, 2001. április – 1. rész)

Tanulságos és követendő

„A kezdetekben jó néhány tanítványnak csalódást okozott a Honbu Dojo. Azt hitték, hogy ide jönnek, a mesterek elmondják a titkos technikákat és ők ezt pár hónap alatt elsajátítják. Ez persze lehetetlen, hiszen a tudás megszerzéséért mindenkinek saját magának kell megdolgoznia. Mint ahogy a régi mondás kifejezi: „Te elviheted a tehenet inni, de helyette nem ihatsz!” Pusztán attól senki sem tanul meg egy rúgásfajtát, hogy a mestere elmagyarázza a technikát. Ha azonban rúg 100.000-et, akkor a végén már valamit konyít a dologhoz. Persze az éremnek van egy másik oldala is. Instruktoraim figyelmét mindig felhívom arra, hogy ne utasítsanak egy tanítványt – mondjuk – 1.200 ütésre mindaddig, amíg ezt ők maguk meg nem csinálták. Ez természetesen nem csupán pedagógiai kérdés. A Honbu egyik alapszabálya, hogy „Légy kíméletlen önmagaddal szemben, de légy kíméletes mások iránt!” Sajnos ez a mondás a Karatén kívüli életben legtöbbször másként érvényesül.”

Sosai Masutatsu Oyama

AZ ÖVVIZSGA
/Részlet/

Mottó: „Inkább lassan felfelé, mint gyorsan lefelé!”

Shihan Wakiuchi Tsutomu 6. dan

…minél magasabb öves valaki, egyre több időnek kell eltelnie két vizsga között. A magasabb követelményeknek csak hosszabb tanulás révén lehet megfelelni. A technikák, a katák egyre nehezednek az övfokozatok emelkedésével, ráadásul az övvizsga nem csupán a technikai elemek elsajátítását kívánja meg, hanem a Karate elméleti részének egyre teljesebb körű ismeretét, illetve egy mentális fejlődést, egy szemléletmód váltást is. És főleg ez utóbbiakhoz kell hosszabb időnek eltelnie, hiszen a technikai dolgokat egy ügyes, tehetséges gyerek/felnőtt akár néhány hónap alatt is elsajátíthatja, de akkor az még csak egy üres, betanult dolog lesz. Ezt meg kell tölteni tartalommal, ami csak hosszú és kitartó gyakorlás révén lehetséges.

Sosai Oyama ezt mondja A bátrak harca c. könyvben: „…Néhány hónapos edzés elég lehet egy-két technika felszínes elsajátításához, de kevés a jellem, az ember kellő formálásához.…”

Ha összehasonlítunk két karatékát, akik a technikákat formailag azonos szinten tudják – vagyis technikailag azonos szinten állnak –, meg lehet állapítani, hogy kettejük közül ki értette meg mélyebben a Karate lényegét, mentálisan és a hozzáállást tekintve melyikük van magasabb szinten. Erről azt mondják Sosai bentlakásos tanítványai, hogy egy idő után a Honbu-n (központi Dojo Tokióban) aránylag keveset tanulnak, de nagyon sokat megértenek a karatékák. Az állandó kemény edzések (napi háromszori edzés) révén megértik, hogy a technikai és fizikai felkészültségnek mentális, lelki fejlődéssel kell párosulnia. Változnia kell az ember hozzáállásának, fejlődnie kell a jellemének. És ez a Kyokushin Karate végső célja. Ez azonban csak

kitartás,

türelem,

fegyelem,

szorgalom és

kemény munka

révén érhető el.

„ A LEGJOBB PENGÉT A LEGFORRÓBB TŰZBEN EDZIK!”

A KYOKUSHIN KARATÉ-RÓL ÉS AZ EDZÉSEKRŐL

EDZŐTÁBOR SZICÍLIÁBAN – 2004. 08. 06-09., MESSINA

Az a nagy megtiszteltetés érte a Dojo-t, hogy két mester, Sensei Badar Attila és Senpai Krista Andrea részt vehetett a Wakiuchi Shihan olaszországi edzőtáborában. A tábor hatalmas kihívást és rengeteg új tapasztalatot jelentett.

„Aki ismeri a Shihant, az tudja, hogy milyen magas követelményeket támaszt a karatékákkal szemben. Ez Szicíliában sem volt másképp. Folyamatos munkát követelt, egy kicsit sem lehetett lazítani. Ha érezte, hogy lankad a figyelmünk vagy fáradunk, azonnal ott termett és ránk szólt. Ilyen követelményszint mellett egyébként is nehezek az edzések, hát még hogyha „afrikai” hőség is van, hiszen Szicília már annyira délen fekszik, hogy nap közben szinte elviselhetetlen a meleg. Ilyen szempontból a reggeli edzések lettek volna a legkönnyebbek, azonban ez még sem így volt. Fél 6-kor futással kezdtünk a dimbes-dombos terepen. Utána tengerparti edzés következett, aminek semmihez sem hasonlítható a hangulata, azonban a nehézsége sem. A bokáig érő homokban még sétálni sem könnyű, nemhogy karate technikákat, állásokat, rúgásokat végrehajtani. És még a különböző erősítő és erőnléti gyakorlatokról nem is beszéltünk. Ezekhez „kiváló” a süppedő, homokos talaj, ráadásul emellett még a part is meredeken emelkedett, úgyhogy a sprintek felfelé, a talicskázás és az ehhez hasonló egyéb gyakorlatok rengeteg erőt kivettek belőlünk. Érthető, hogy nagyon megörültünk, amikor az edzés végén levezetésképpen övátugró gyakorlatok következtek, vagyis két karatéka a tengerben kifeszített egy övet és azt kellett ugró rúgásokkal átugrani. Azonban amikor kipróbáltuk a gyakorlatot, csalódnunk kellett, hiszen a tengerben még nehezebb volt a mozgás, mint a parton a homokban. Úgyhogy végül is felüdülést csak az edzést követő fürdőzés jelentett.

A következő edzés délben volt a tűző napon, azonban ezen csak a barna és fekete öves karatékák vettek részt. Ebből kifolyólag a gyakorlatok sokkal nehezebbek voltak és az edzés intenzitása, keménysége is sokkal nagyobb volt. Nagy ismétlésszámban, szinte pihenő nélkül követték egymást a gyakorlatok és a mesterszintű katá-k. Mire elkezdődött a délutáni edzés, mindenki hulla fáradt volt, hiszen lehetetlenség néhány óra alatt kipihenni ekkora megterhelést.

A délutáni edzés főként küzdő gyakorlatokból állt, rengeteg jodan lábtechnikával. Jórészt párban dolgoztunk és itt is csak annyi pihenő volt, amíg partnert cseréltünk. Az egyértelműen kiderült számunkra, hogy az olasz karatékák hozzá vannak szokva az ilyen jellegű edzésekhez. Azonban a Shihan és a többiek véleménye alapján sincs miért szégyenkeznünk, sőt többen elismerésüket fejezték ki. Annál is inkább szükség volt a „bizonyításra”, mert mint megtudtuk, a Shihan mindig azt mondja tanítványainak a magyarországi táborokról és a magyar karatékákról, hogy nagyon kemények. Mindezeknek köszönhetően a tábor végén jó néhány olasz karatéka nyilvánította ki abbéli szándékát, hogy jövő nyáron szeretnének részt venni a magyarországi edzőtáborban. Reméljük, mindannyian el is jönnek, hiszen a Kyokushin Karate lényege, hogy minél többen edzünk együtt, hogy a lehető legtöbbet tanulhassunk egymástól. Az emberek valamilyen nagy megpróbáltatás során tudnak a legközelebb kerülni egymáshoz. Ennek egyik kiváló módja, amikor a sorban egymás mellett izzadunk és egymást bíztatva, a társunkból erőt merítve csináljuk végig a kemény edzéseket. Ez itthon a Dojo-ban is követendő példa, ezért vannak az összevont pénteki edzések, ahol a felnőttek segítik a gyerekeket, akik pedig próbálják felvenni a lendületet és látják, hogy hova kell és lehet eljutni. Japánban kis helyen (kis teremben), egymáshoz közel edzenek a karatékák, hogy minél jobban érezzék az egységet és egymás erejét. Így sokkal könnyebb átlépni a holtpontokon, hiszen azok mindenkinél más időpontban jelentkeznek és így mindig akadnak, akik éppen lendületben vannak és biztatják a többieket. A Honbu-n (központi edzőterem Tokióban) az a szokás, hogy a fekete övesek hátul állnak és amikor látják, hogy az alacsonyabb öves karatékák fáradnak, hangos kiai-jal (harci kiáltás) vagy vezényszavakkal segítik őket. Azonban az alacsony öveseknek kötelességük keményebben dolgozni, ha meghallják a biztatást. Itthon ez problémát jelent, mivel sokszor „a füle bontját sem mozgatja” az alacsonyabb öves, ami amellett, hogy a fejlődésben gátolja, még nagyfokú tiszteletlenség is. Ha azonban a külső segítség hatására folyamatosan tud újabb erőtartalékokat mozgósítani, akkor a fejlődés rendkívül nagy lehet, hiszen ez által időről-időre legyőzi saját korlátait és olyan erőkifejtésekre lesz képes, amit egyedül nem tudna elérni. Ezért nagyon fontosak a közös tréningek. Ezt a stílus neve is tükrözi, hiszen a Kyokushinkai egyik jelentése: „Együtt a közös célért.”

Shihan Wakiuchi Tsutomu 6. danos mester Sensei Badar Attila 3. danos és Senpai Krista Andrea 2. danos mesterek társaságában a szicíliai edzőtáborban

A háttérben látható, hogy az edzőtáborban sátorban laktunk, mert a Shihan úgy gondolja, hogyha Sosai 18 hónapon keresztül edzett teljesen nomád körülmények között, akkor néhány napot minden karatékának ki kell bírnia sátorban is.

…Néhány további gondolat a formagyakorlatokról:

A japán „kata” szó alakot vagy formát jelent. A kata védések, rúgások és ütések sorozata, egy vagy több fajta állásból végrehajtva, előre, hátra és oldalra irányuló mozgásokkal. A mozdulatok száma és sorrendje meghatározott, így ez által minden kata-nak sajátos karaktere van.

A kata gyakorlásán keresztül a harcban használt hagyományos technikákat tanulhatjuk meg. Az egyensúly, a koordináció, a légzés és a koncentráció szintén fejlődik. Jól végrehajtva a kata egy kiváló fizikai gyakorlat és nagyon hatékonyan edzi az egész testet és a szellemet. A kata megtestesíti a „ren ma”, azaz a „mindig tökéletesíteni” gondolatát – a folyamatos gyakorlás révén a kata mozdulatai csiszolódnak és tökéletesednek. Ehhez a részletekre való pontos odafigyelés szükséges, ami az önfegyelmet fejleszti.

A koncentráción, odafigyelésen és gyakorláson keresztül a tanulásnak egy magasabb szintjére juthatunk, amikor a kata annyira beívódik a tudatalattinkba, hogy a végrehajtás során nincs szükség tudatos gondolkodásra. Ez az, amit a Zen mesterek „mushin”-nak, azaz „gondolatok nélküli üresség” állapotának hívnak. A tudatos és átgondolt gyakorlás már egyáltalán nem szükséges – amit egyszer megtanultunk, az most már spontánul működik.

Mas Oyama azt mondta, hogy úgy kell elképzelnünk a Karatét, mint egy nyelvet – a kihon (az alaptechnikák) olyanok, mint az abc betűi, a katák (formagyakorlatok) a szavaknak és a mondatoknak felelnek meg és a kumite (küzdelem) pedig a párbeszédekkel egyenlő. Úgy tartotta, hogy jobb egyetlen kata mesterének lenni, mint félig megtanulni többet.

Mas Oyama három alapelvet hangsúlyozott a katák-kal kapcsolatban:

1. A technikák tempója (lassú/gyors). A kata tempója változó, némely technikát gyorsan, míg másokat lassabban kell végrehajtani.
2. A technikák ereje (erős/gyenge). A technikák ereje a megfeszülés és az ellazulás közti megfelelő egyensúlyból származik.
3. A légzés kontrolja (szabályozása).

A tradicionális katá-k gyakorlása egy út a karatéka számára, hogy tisztelettel adózzon az ősöknek és a Kyokushin Karate illetve általánosságban véve a Harci Művészetek történelmének.

A számos régi, elavult katá-val kapcsolatban (amiket már nem gyakorlunk) Sosai azt mondta, hogy a Kyokushin katákban használt technikáknak a valódi, igazi küzdelmet kell tükröznie és azokat a katá-kat, amelyeknek nincs ilyen gyakorlati haszna és alkalmazhatósága, eltörölte.

Saját edzéseid során mindig keresned kell a katában használt technikák alkalmazási lehetőségeit.

GONDOLATOK

ÉRTETLENÜL

Hányszor teljesítettem a mester utasítását úgy, hogy fogalmam sem volt: mit és miért kell megtennem! Az európai ember megalázónak és méltóságon alulinak tartja ezt a viselkedést, mert az „európaiság” történetéből, kultúrájából hiányzik ez a fajta kapcsolat, amely a távol-keleti mester és tanítványa között alakult ki. Európában a tanítvány rákérdezhetett a dolgok miértjére. Keleten nem, önmagának kellett a választ megtalálnia. Ezért aztán az európai ezt mondta: értem; a távol-keleti pedig: megtapasztaltam, megéltem.

Állandóan kérdezni annyi, mint hitetlennek lenni; mint egyetlen dologra, a tudásra támaszkodni; mint nem bízni a tapasztalásban.

PÉLDAKÉP

Kell egy példakép, akire felnézhetsz.

Akinek a sorsából erőt meríthetsz.

Akire tekintve el tudod magaddal hitetni: igen, lehetséges, meg lehet csinálni és én is képes vagyok rá.

A példakép követhető: mint a lámpás fénye, úgy halad előtted az úton.

Ám eljön a perc, amikor felnősz.

Amikor már nem a példakép mögé, hanem mellé kell helyezned magad.

Tedd ezt tisztelettel, bátorsággal és végtelen alázattal!

Így tudsz majd te is példaképpé válni.

Ha esetleg valakiben kétség élne a Harcművészetek létjogosultságát illetően vagy nem értené a Kyokushin Karaté-ban meglévő szigorú hierarchia lényegét és értelmét, akkor hátha ez a cikk rávilágít ezekre a kérdésekre:

Shihan Yuzo Goda – aki 10 évig (!!!) volt Sosai Oyama bentlakásos tanítványa a Honbu-n – üzenete a mai kor emberének

/A VIII. Nyílt, Súlycsoport nélküli Kyokushin Karate Világbajnokság kapcsán (2003)/

/Fordította: Senpai Krista Andrea/

„40 év telt el azóta, amikor először beléptem az Oyama Dojo-ba, ami a Kyokushinkaikan elődje volt. Az elmúlt 40 évben nagyon sokat tanultam, de a legfontosabb lecke ez volt: „Az állhatatosság, a kitartás erőt eredményez”. Másokkal összehasonlítva nem voltam nagy fizikummal és kimagasló tehetséggel megáldva, de folyamatos tréningeken keresztül fejlesztettem erőmet és technikai tudásomat és a szívemben eltökéltségre tettem szert, hogy mostoha körülmények között is küzdjek, hogy átjussak az akadályokon és felül kerekedjek rajtuk.

A fizikai és a tehetségbeli különbségek nem jelentenek nagy problémát a harcművészek és általában a sportemberek számára. Ami mozgatja a testet, az a szív és a lélek. Ha lélektelenül tréningezel, amit megtanulsz, az is lélektelen lesz. Ha érezhető eredményt akarsz elérni és meg akarod érteni a Kyokushin lélek mélységeit, akkor elengedhetetlen, hogy erős vágyat érezz arra, hogy szembenézz az edzés viszontagságaival és a mindennapi élet kihívásaival.

A kitartás az egyetlen út ennek a fajta erőnek a megszerzéséhez. Ha folyamatosan fejlődsz és haladsz előre, képes leszel erős szellemet és egyúttal erős testet és lelket is kifejleszteni. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha a modern társadalom egészen civilizált lenne, de valójában a nagy zavarodottság és nyugtalanság idejét éljük és komoly társadalmi problémákkal szembesülünk, mint például a gazdasági visszaesés, az erőszak és az erkölcs hiánya. Mivel ennyire bizonytalan időket élünk, így az embereket a Harcművészeteken keresztül szeretnénk az egészséges útra téríteni; szeretnénk rávilágítani a „Harcművészeti képzés” fontosságára.

Azoknak, akik számára idegenek a Harcművészetek és azok „feudális” rendszere, bizonyára nehéz megérteni, de egy erős alá-fölé rendeltségi társadalomban olyan értékek a meghatározóak, mint a tisztelet, az udvariasság és a gyermeki szeretet és valós értelemben egy szabad, egészséges és civilizált ember nevelődik ki.

Igazi „Harcművészeti képzést” nyújtani annyit jelent, hogy a tanuló elméjébe vésni a béke és a jóindulat filozófiáját. Fontos, hogy valakinek jó szíve legyen, ami megbízhatóvá és becsületessé teszi. Mindenkinek erkölcsi kötelességének kellene érezni az igazságtalanságok megszüntetését és a jóindulat és emberség megőrzését, amely megbocsátóvá tesz és elfeledteti velünk a magunk és mások hibáit és az emberek közötti különbségeket. Szilárd meggyőződésem, hogy a kemény edzések és a szigorú hierarchia révén, amit a Karate nyújt, jó emberek nevelődnek ki. Napjaink társadalmában egyedül a Harcművészeteken keresztül alakulhatnak ki ilyen kivételes soknemzetiségű, ellentétes kultúrák és különböző generációk közötti kapcsolatok.

Ezért messze menőkig nem értek egyet azzal a gondolattal, miszerint „mivel békeidőben élünk, ezért nincs szükség a Harcművészetekre”. Pontosan azért van szükségünk a Harcművészetekre, mert békeidőben élünk. A Harcművészeti képzés nagyon fontos. Vonatkoztathatjuk a tanár-diák viszonyra éppúgy, mint az összes emberi kapcsolatra, mint például a szülő-gyermek, az idősebb-fiatalabb vagy a baráti kapcsolatokra. Teljes szívemből hiszem, hogy a Kyokushinkaikan, a világ legnagyobb egyedi irányítás alatt álló Harcművészeti szervezetének a társadalmi szerepe napjainkban rendkívül jelentős.”

Seiji ISOBE + Makoto NAKAMURA = MÉLTÓSÁG

Shihan Seiji ISOBE és Shihan Makoto NAKAMURA beszélgetése a VIII. Világbajnokság előtt

/Fordította: Senpai Krista Andrea/

Az a magabiztosság, amit az akadályok legyőzése révén szerzünk, adja a mentális és fizikális energiát a sikerhez. Seiji Isobe

Csak ennyit kell mondanom: „Ne add fel!” Makoto Nakamura

Immár 31 éve Brazíliában élvén, Shihan Seiji Isobe arról vált híressé, hogy ezt a forró vérű, fejlődése kezdetén álló országot dicsőséges „Karate Királysággá” változtatta.

Shihan Makoto Nakamurá-t gyakran emlegetik a „Kyokushin királyaként”, akit mostanában neveztek ki a 8. Világbajnokságra készülő japán válogatott élére, abban a reményben, hogy segítségével a „Kyokushin korona” visszakerül őshazájába, Japánba.

Egy nagy Senpai és egy olyan ember, akinek sose kísérelhetek meg a nyomába érni. (Nakamura Isobé-ról)

Egy rendkívüli harcos. (Isobe Nakamurá-ról)

Nakamura: Amikor elkezdtem a Kyokushin-t, Shihan Isobe már Brazíliában élt. „Nem csak egy nagy Senpai vagy, hanem egy olyan ember, akinek sose kísérelhetek meg a nyomába érni, ezért nagy megtiszteltetés számomra, hogy lehetőségem van Veled beszélgetni.”

Isobe: 1978-ban – amikor visszatértem Japánba –, találkoztam először Shihan Nakamurá-val. Egy „Isten hozott party”-n Mas Oyama bemutatott minket és ezt mondta: ”Itt van egy rendkívül ígéretes ember, Mr. Makoto Nakamura”. A 2. Világbajnokságon láttalak először küzdeni és azt gondoltam: „Milyen rendkívüli harcos”.

Nakamura: Halványan emlékszem, hogy Ademir da Costa színes övesen részt vett azon a versenyen. Következő évben bírói döntéssel vesztettem ellene a 14. All Japan Bajnokságon, mert kondicionálási hibát vétettem.

Isobe: 1982 volt, ugye? Általában olyan küzdőket küldök, akiktől azt várom, hogy elég erősek lesznek Japánban egy évvel a Világbajnokság előtt. Ez volt a helyzet Ademir-rel, James Kitamurá-val és mostanában Teixeirá-val. 1991 előtt, Filho-nak nem kellett részt vennie a Bajnokságon, mert Mas Oyama azt mondta: „Baj lesz, hogyha nyer és baj lesz akkor is, hogyha veszít”. (Isobe mosolyog)

1982-ben Ademir-nek le kellett győznie Nakamura Shihan-t, hogy bekerüljön a legjobb 8 közé. Sose gondoltuk, hogy sikerülhet neki, ezért előző este felhívtam és ezt mondtam: „Csak próbáld meg a Tőled telhető legtöbbet nyújtani”. Azonban, amikor következő nap felhívtam, nagyon izgatott hangon azt mondta: „6. lettem!”. Mivel nem tudtam elhinni, többször visszakérdeztem: „Úgy érted, hogy 16.?!”

Nakamura: Az elején kaptam egy köríves rúgást az arcomba és elvesztettem a fejemet. A közönség zúgolódni kezdett. Amint eltaláltak, nem tudtam kontrollálni magamat és … kaptam egy büntető pontot.

A Karate szelleméről és erejéről szóló elmélet túl elvont és felfoghatatlan az emberek számára ahhoz, hogy megértsék, ezért mindenkinek magának kell megtapasztalnia. (Isobe)

Isobe: Ez az első lépés volt afelé, hogy Brazíliában felépítsük az úgynevezett „Karate királyságot”; azonban ugyanebben az időben a győzelemről szóló álom befészkelte magát a fejembe. Egyszer, mialatt az All Japan Bajnokságot (= súlycsoport nélküli Japán bajnokság) néztem, hallottam, hogy sok ember megjegyezte, hogy napjainkban a küzdők úgy fejlesztik magukat, hogy nagyon kevéssé veszik figyelembe, mi lesz később, mi vár rájuk tíz év múlva. Elgondolkodtam ezen és megértettem, hogyha a harcosok tréningje tervezett és hosszú távú célokra irányul – még ha nem is a közeli jövőben, de – egy brazil harcos Világbajnok lehet 10 vagy 15 éven belül.

Nakamura: A Heian vagy Kamakura korszak idején Japánban az emberek elsősorban földművesek voltak, akik kora reggeltől kapával és sarlóval művelték a földet; tényleg csak a Szamurájok voltak azok, akik harcoltak. Általánosságban a japán emberek nem voltak harcra kiképezve. Másfelől viszont a nyugatiak, mint például az európaiak és a brazilok elsődlegesen vadász kultúrák voltak, így jónak kellett lenniük a harcban is. Tehát, a természetes tehetségüknél fogva és egy nagy ember – Shihan Isobe – támogatásával a braziloknak rendkívül erőseknek kell lenniük!

Isobe: … (mosolyog ezen)

Nakamura: Manapság a sok „őrült új dolog” miatt a japánok egészében véve egyre gyengébbek mind mentálisan, mind pedig fizikálisan. De úgy gondolom, hogy azok az egyének, akik a Kyokushin Karate gyakorlása mellett döntenek, bizonyos eszmei elemi erővel rendelkeznek, amely megkülönbözteti őket másoktól. Erre a Világbajnokságra készüléskor mi (a japán csapat) visszatértünk a kiinduló ponthoz, hogy kipróbáljuk és megvalósítsuk a „Karate reneszánsz”-ot. Ebbe fektettük az összes energiánkat és amennyire csak tudtam, arra bátorítottam a harcosokat, hogy térjenek vissza a gyökerekhez.

Isobe: Egy szintig egyet értek abban, hogy a nemzeti hovatartozás egy tényező lehet, de valójában nagyon nehéz megítélni egy személy lehetőségeit, képességeit a nemzetisége alapján. Például, Brazíliában a gyerekek 99%-a az „anyatejjel szívja magába”, hogy profi focista legyen. Brazíliában nincs semmi értelme a Karate erejét bizonygatni, hiszen ott nagyon könnyű pisztolyhoz jutni. A Karate szellemiségéről beszélni túl elvont dolog és hacsak ki nem próbálják, az eszme nem tudja megérinteni a lelküket. Ahogy Mas Oyama mondta: „Nincs próbatétel igazi küzdelem nélkül”, ezért a Karate titokzatos oldalával, a tameshiwari-val (= töréstechnika) próbáltunk hatni rájuk. Miután kezdetben le voltak nyűgözve, folyamatosan megértették, hogy a Karate nem csak harcra és önvédelemre való, hanem, hogy emberként fejlessze, erősítse őket azáltal, hogy túllépnek saját határaikon. Ez egy nagyon hosszú út, de ha egyszer elkötelezték magukat a Karaténak és mivel „forró vérű latinok”, megpróbálták felülmúlni, túlszárnyalni magukat. Így bizton állíthatom, mi nem tudatosan az újabb győzelemre törekszünk. Egyszerűen szeretjük a kihívásokat és a végsőkig keresni fogjuk őket és eléjük megyünk. Mivel a Karate Japánból származik, a brazilok – és más nemzetek – mindig Japánt akarják legyőzni.

Nakamura: Számunkra a cél megváltozott, a győzelem megvédése helyett a visszaszerzése lett. Akárhogy is, még nem tudtam bombabiztos forgatókönyvet írni erre. Még ha nyolc japán is van egy csoportban (a Világbajnokságon csoportokra vannak osztva a küzdők), akkor sem lehetek biztos benne, hogy bárki mást meg fognak állítani…és ennél többre nem is tudok gondolni. Emiatt az első nap fontosságát szeretném kihangsúlyozni. Az első napon mindenki eldönti magában, hogy a japánok erősebbek vagy kevésbé erősek, mint ahogy gondolta. Hogyha sok japán fog veszíteni az első napon, az biztosan le fogja hűteni a lelkesedésünket, de a tüzet nem fogja kioltani.

Isobe: Nagy színtéren nagyon fontos a csapat ereje. Ezt világosan megértettem az 1998-as párizsi Világkupán. Azon a tornán a brazil csapat ereje alul múlta a japán B csapatét és a teljesítményünk középszerű volt, de amikor Glaube Feitosa ippon győzelme végül vezetéshez juttatott bennünket, ez megváltoztatta a brazil csapat arcát és végül képesek voltunk legyőzni őket és bejutni a döntőbe.

A küzdők már nem félnek a combrúgásoktól és a japán harcosok tudatában vannak ennek. (Nakamura)

Nakamura: Ahogy a múltból is tudjuk és én még mindig hiszem, hogy a kulcs ahhoz, hogy Világbajnok legyél az, hogy drasztikusan támadod az ellenfél lábát. A Világbajnokság 3 napig tart és még a kiemelt harcosoknak is 8 kört kell küzdeniük, hogy a csúcsra jussanak. Ha minden küzdelemben hosszabbítás van, összesen 16 menetet kell küzdeniük, ha pedig második hosszabbítás is van, akkor 24 menetet. Ha a harcosok lábát keményen rúgják ezen küzdelmek alatt, azt még egy „vasember” sem bírja ki. Bár manapság a blokkok kétségtelenül fejlődtek. Ezért a küzdők már nem félnek a combrúgásoktól és a japán harcosok tisztában vannak ezzel. Ráadásul az ellenfelek szintén rúgnak combra. Ezért a győzelem azon áll vagy bukik, hogy ki szed össze kevesebb sérülést.

Isobe: Igen, kétségtelenül az a meghatározó tényező ahhoz, hogy bajnok legyen valaki, hogy ne sérüljön sokat és a végéig tudjon energiát tartalékolni. Ha valaki a harmadik napon megsérül, akkor nincs esélye a győzelemre és ha elhasználja az összes energiáját a második napon, akkor szintén nincs esélye a győzelemre.

Nakamura: Az a gondolat, hogy az ellenfél szokásait és stratégiáját ellene fordítsuk, visszafele is elsülhet. Ezért fontos, hogy minden egyes harcosnak helyes tanácsot adjunk. Például, Tagahara „balta rúgása” és Shin Ito „fordulós rúgása” nem éri el a magasabb ellenfeleket, ezért nem várom el tőlük, hogy ippon-t vagy wazaari-t érjenek el ezekkel a technikákkal. Amit tennünk kell az az, hogy apránként sérüléseket okozunk, ahogy a méh szurkálja a medvét. Nincs alaposan kidolgozott, bonyolult titkos tervünk, de elmondhatom, hogy erőteljesen arra ösztökélem őket, hogy „ne veszítsenek könnyen. Ha nem tudnak nyerni, akkor is küzdjenek a végsőkig.”

Isobe: Valójában, ami miatt a legnagyobb óvatosságra kell inteni magunkat az az, hogy Shihan Nakamura vezeti a japán csapatot. Ha a harcosai csak egy kicsit is magukévá tesznek az ő két Világbajnoki győzelmének tapasztalataiból, a csapatának a lelkiállapota, hangulata bizonyára gyökeresen megváltozik. Tehát amikor meghallottam, hogy Te vezeted a japán csapat felkészülését, akkor hm, … kényelmetlenül éreztem magamat. (Mosolyog)

Nakamura: Oh, köszönöm szépen! Mivel ez az első eset, hogy egy csapatot vezetek, nem tudtam, hogy kell irányítani a harcosokat és nem voltam magabiztos, de amit az előbb mondtál, nagy bátorságot adott nekem! És most az első sorban leszek a csapatom mögött, kiabálva és a tatamit csapkodva, mint a Judo edzők az Olimpián. (Mosolyog)

Isobe: A 2. Világbajnokságon Mas Oyama mérges lett, mert a tatamit csapkodva bíztattam a küzdőket. (Mosolyog) Ez után az incidens után sokkal diszkrétebben, az edzőkön keresztül adtam utasításokat a küzdőknek. Azonban az utolsó Világbajnokságon folyton a melegítő helyre járkáltam, hogy magam adjak részletes utasításokat a versenyzőknek. Szerencsére bevált.

Bebizonyosodott, hogy a legerősebb harcos fog nyerni. (Isobe)

A küzdelem: ember az ember ellen. (Nakamura)

Isobe: Mivel régóta Japánon kívül élek, sokszor hallottam ezt: „Nem nyerhetünk a japánok ellen, mert ha még jobbak is vagyunk, bírói döntéssel úgyis veszíteni fogunk” vagy „A japánok sose fogják hagyni, hogy nyerjünk.” De az én olvasatomban azok az emberek, akik így gondolkodnak, az elejétől fogva vesztesek, mert ez a kifogás kevés ösztönzést ad számukra, hogy ezt megváltoztassák. Ezért úgy gondolom, hogyha egyszer már nyerni tudott egy nem japán harcos, ezzel beigazolódott, hogy ez téves vélemény és bárki nyerhet, ha bebizonyítja, hogy ő a legerősebb! És szerencsére egy brazil volt, aki ezt tette 1999-ben. A magabiztosság, amit az akadályok leküzdése okoz (amelyekről azt gondoltuk, hogy nem tudjuk legyőzni őket), ez adja a sikerhez szükséges mentális és fizikális erőt, és nem csak a braziloknak, hanem az összes karatékának.

Nakamura: Igen, én is hallottam a „keleti varázslat” kifejezést, amivel a megállíthatatlan japán győzelmi hegemóniát illették. A japánok egy utat jártak, ami titokzatos volt. Azonban Filho megszerezte a Világbajnoki címet és a titokzatosság fátyla fellibbent. Minden nemzet harcosai megértették, hogy ez nem nemzet a nemzet ellen, hanem ember az ember ellen. Annak érdekében, hogy a titokzatosság fátylát visszaeresszük, számunkra az első nap a legfontosabb! Egészében véve igaz, hogy fizikálisan nem a japán nemzet a legerősebb ezen a Világbajnokságon. Azonban a csapatunk összes harcosa az All Japan (súlycsoport nélküli) illetve a súlycsoportos All Japan Bajnokságból került ki, melyeken az ország minden tájáról érkező bajnokok vettek részt. Ezért remélhetőleg ők az átlagosnál jobb képességűek. Én tényleg bízom ebben.

Isobe: A három nemzet – Japán, Brazília és Oroszország – közül talán Brazília az, ahol átlagosan nézve a legkevésbé képzettek a küzdők. Szerencsére azonban, teljes bizalmunkat az „ász” harcosainkba helyezhetjük. Teixeira különösen elképesztő mostanában. Az ő győzelme Osipov felett idén júniusban az Amerikai Bajnokságon – akitől tavaly Párizsban a Nemzetközi Tornán ippon-nal kapott ki – nagyon nagy jelentőségű volt, nem csak számára, hanem az egész brazil csapat számára is.

Nakamura: Egyetértek. Tapasztalataim szerint egy harcos pályája kezdetén jóformán akkor is fejlődik, ha alszik vagy eszik. Pillanatnyilag Teixeira 2-3 hónap alatt megtanul olyan dolgokat, amiket egy „veterán” 5-6 év alatt sajátítana el.

Isobe: A japán csapat videokazettákon keresztül felfedte a stratégiáit másoknak. Nem fogom azt mondani, hogy ez jó vagy rossz, de a japán küzdők 80%-ának ugyanaz a küzdőstílusa. Nincs sok egyéni jelleg. Azonban Japánon kívül a küzdőstílusok egyénenként különbözőek. A japán csapattal összehasonlítva, nincs elég információnk az orosz csapatról, ezért ők most számunkra rejtélyt jelentenek. Mivel azonban ők is emberek, biztos, hogy valahogy le lehet győzni őket.

Nakamura: Igen, tanulmányozhatjuk a harcosokat a rendelkezésünkre álló információk alapján, de csak akkor, ha már ismertek. De a Világbajnokságokon mindig lesznek harcosok, akiket nem ismerünk, de ennek ellenére rendkívül erősek és mindig lesznek meglepetések, mint például Lundgren (Svédország) a múltban vagy Sawicki (Lengyelország) és Pichkunov (Oroszország) a 7. Világbajnokságon. És ezt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Shihan, én nyomatékosan azt akarom mondani a japán harcosoknak, hogy „Ne adjátok fel!” Mivel a VB 3 napig tart, nem tudhatjuk, mi fog történni. Minden attól függ, kik maradnak az utolsó napra. Ha több japán küzdő marad bent az utolsó napra, akkor a japán győzelem esélye megnő. Mit gondolsz, mennyi esélye van Brazíliának, hogy megnyerje a Világbajnokságot?

Isobe: Amikor a győzelmi esélyeinkbe vetett bizalmamat számokban fejezem ki, mindig egy 100%-nál nagyobb számot mondok, mivel ha csak 100%-nyi bizalmam van, az nem elég a győzelemhez. Még hogyha megvan is a képességünk a győzelemhez, még több kell ahhoz, hogy Bajnokok legyünk. Ez talán a szerencse, talán a sorsolás. Ha a múltban fogadtam a győzelemre, akkor ez most 50.000%-os bizonyossággá vált, a tavalyi Világkupa győzelmünket figyelembe véve és ha még Teixeira fejlődését is hozzáadom, az még 50.000%, tehát ez összesen 100.000%! A braziloknak van egy álmuk, hogy háromszor nyerjük el a Világbajnoki címet. Igazolni akarjuk Mas Oyama szavait: „Csak azután hívhatunk valakit igazi bajnoknak, ha háromszor megszerzi a bajnoki címet.”

Nakamura: Biztos, hogy ezúttal visszaszerezzük a Világbajnoki címet. Ha van valami, ami megakadályozhatja a brazilok győzelmét, akkor azok a japánok, a Karate megalapítói. Mindegyikünk tegye meg a tőle telhető legtöbbet és küzdjünk egymással olyan keményen, amennyire csak lehet! Osu!

(Ikebukuro, Tokyo, 2003. július 22.)